Harminc év hallgatás: A budaörsi gimnázium eltűnt lányainak titka

– Hányszor mondtam neked, hogy ne kutakodj a múltban, Gábor! – csattant fel anyám, miközben a régi padlásládát próbáltam lecipelni a lépcsőn. A poros dobozban, amit nagyapám hagyott rám, ott lapultak azok a megsárgult papírok, amelyek mindent megváltoztattak. A szívem a torkomban dobogott, amikor először megláttam a négy eltűnt lány fényképét, mindannyian a budaörsi gimnáziumból, ahol én is tanultam. A képek hátulján csak ennyi állt: „1992. május 14. – utolsó nap együtt.”

Aznap este nem tudtam aludni. A szobámban ültem, a fényképeket bámultam, és próbáltam visszaemlékezni. Hogy lehet, hogy sosem hallottam erről az esetről? Vagy csak elnyomtam magamban? A gimnáziumban mindenki tudta, hogy valami történt, de soha senki nem beszélt róla. A tanárok kerülték a témát, a szülők csak annyit mondtak: „Ne kérdezősködj, fiam, vannak dolgok, amiket jobb nem bolygatni.”

Másnap reggel felhívtam régi osztálytársamat, Zsuzsát. – Emlékszel arra a négy lányra, akik eltűntek? – kérdeztem remegő hangon. A vonal túlsó végén hosszú csend. – Gábor, ezt most miért hozod fel? – suttogta végül. – Már harminc éve volt. Mindenki elfelejtette. – De én nem tudom elfelejteni – mondtam. – Most találtam meg a képeiket. Valami nem stimmel. Mi történt velük?

Zsuzsa sóhajtott. – Azt mondták, megszöktek. De soha nem találták meg őket. Az apám rendőr volt, tudod. Azt mesélte, hogy a nyomozás zsákutcába futott. De voltak pletykák… hogy valaki a tanárok közül tudott valamit, de elhallgatták. – Ki? – kérdeztem. – Nem tudom – felelte Zsuzsa. – De anyám mindig azt mondta, hogy a történelemtanár, Varga tanár úr furcsán viselkedett utána. – Varga tanár úr? – ismételtem döbbenten. – Ő volt a kedvencem. Mindig segített nekem, amikor nehézségeim voltak. – Lehet, hogy pont ezért – mondta Zsuzsa halkan. – Néha a legkedvesebb emberek rejtegetik a legsötétebb titkokat.

A következő napokban megszállottan kutattam. Elővettem a régi évkönyveket, újságcikkeket, és minden apró részletet, amit csak találtam. Egyik este, amikor már majdnem feladtam, egy régi napló került elő a dobozból. Az egyik eltűnt lány, Réka írta. A sorok között ott volt a félelem, a bizonytalanság, és valami, amitől a hideg futkosott a hátamon: „Valaki figyel minket. Nem merjük elmondani senkinek. Ha eltűnünk, kérlek, ne hagyj minket feledésbe merülni.”

A napló utolsó oldalán egy név: Varga. A kezem remegett, amikor elolvastam. Azonnal tudtam, hogy beszélnem kell vele. Felkerestem Varga tanár urat, aki már nyugdíjas volt, egy kis budai lakásban élt. Az ajtóban állva, a szemébe nézve, hirtelen újra tizenhét évesnek éreztem magam. – Tanár úr, beszélnünk kell – mondtam. – Réka naplóját találtam meg. Tudom, hogy valamit elhallgatott.

Varga tanár úr arca elsápadt. – Gábor, vannak dolgok, amiket jobb nem bolygatni – ismételte anyám szavait. – De én nem tudok tovább hallgatni – mondtam. – Négy család él harminc éve bizonytalanságban. Nem lehet így élni. – A tanár úr leült, és hosszan hallgatott. – Nem én voltam – mondta végül. – De tudtam, hogy valami nincs rendben. Az igazgató, Kocsis úr… ő volt az, aki mindent eltussolt. A lányok panaszkodtak, de senki nem hitt nekik. Én is féltem. Féltem, hogy elveszítem az állásomat, hogy tönkremegy az életem. Ezért hallgattam. – És most? – kérdeztem. – Most már késő – felelte. – De ha te úgy érzed, hogy ki kell mondani az igazságot, tedd meg. Én már nem tudok segíteni.

Hazafelé menet a villamoson ültem, és a város fényeit bámultam. Vajon hányan élnek még így, titkokkal, amelyeket sosem mondtak ki? Otthon leültem a számítógép elé, és megírtam a történetet. Felkerestem a lányok családjait, elvittem nekik a naplót, a fényképeket, mindent, amit találtam. Volt, aki sírt, volt, aki dühös volt rám. – Miért csak most? – kérdezte Réka anyja. – Miért nem szólt senki harminc évig? – Nem tudom – suttogtam. – Talán mert mindannyian féltünk. Vagy mert azt hittük, hogy nem a mi dolgunk. De most már nem akarok tovább hallgatni.

A történet megjelent a helyi újságban. A gimnáziumban újraindították a vizsgálatot, az igazgató már nem él, de a múlt árnyai még mindig ott kísértenek. Azóta sokan megkerestek, volt, aki megköszönte, volt, aki elfordult tőlem. De én tudom, hogy helyesen cselekedtem. Mégis, minden este, amikor lefekszem, csak egy kérdés motoszkál bennem: Vajon megbocsáthatom-e magamnak, hogy harminc évig vak voltam? Ti mit tennétek a helyemben?